Emberek, hahó! Fogadd el!!

Napsütéses reggel június elején, kellemesen hűvös a levegő, elkél még pulóver. Enyhe szellő fújdogál meglengeti a hosszú zöld ruhámat és összeborzolja a hajamat. Kínomban fel s alá sétálgatok a peronon. A vonat késik. Jellemző... A vállam leszakadt az útitáskám súlya alatt, a kávéstermoszom kiürült, kócos vagyok, nem aludtam ki magam és még ez is. Remek... Végül 10 perc késéssel begördül a vonatunk és azonnal megrohamozza a nép. Rengetegen vannak, még szerencse,hogy 2 kocsi áll rendelkezésre. Szerencsém van, egy négyes ülés jut nekem, senki nem ül hozzám, pedig adnék helyet, de ennek örömére szétpakolok kissé. Előkészítem a jegyemet, a diákigazolványt és az elmaradhatatlan kávés müzliszeletemet. Éppen előveszem a könyvemet,hogy olvassak, mikor megáll az ülésem mellett egy alak.
- Szia, ne haragudj, leülhetek? Máshol nincs hely...
- Természetesen,foglalj helyet!- emelem fel a táskámat és a szemem végigpásztázza a vonatot. Legalább 6 szabad hely van, a mellettem lévő üléspáron a srác feltett lábakkal ül, mögötte egy öreg néni 4 ülésre pakolt szét... Hát... No comment... Tekintetem ekkor a velem szemben helyet foglaló egyénre vándorol. Rövid hajú, jól szitulált, mosolygós fiatal srác, max 25-nek tippelem. Ekkor szúrom ki a karját. A bal karja alsó része hiányzik, kötés van a csonka részen és át van vérezve. Egy kissé félelmetes a látvány...
 - Ne félj, csak két megállót utazok, nem fogok sokáig belerondítani az utazásodba.- szólal meg vicceskedve és fejével a sérült karjára bök.
- Jajj, nem, dehogy, egyáltalán nem zavarsz...
 -Tudom, félelmetes a látvány, de nem tehetek róla, ha hazamentem akkor kötözik àt... Ekkor végre meglódul a vonat, de ő folytatja.
- Köszönöm, hogy megengedted, hogy leüljek, senki más nem engedte...
 Na ekkor egy picit besokaltam. Most miért, csak azért mert sérült szegény?
 - Tudom mit érzel, bár nekem nem ennyire komoly bajom volt, csak összevarrták a nyakamat 2 hónapja, be volt ragasztva és a buszon idős hölgyek, akikről azt hinnénk, hogy bölcsek, súgtak össze utálkozva, az egyik még azt is megkérdezte, hogy hogy engedhetnek fel ilyet a buszra és ugye nem fertőző... Hidd el, átérzem...
- Velem is 2 hónapja történt ez a baleset- kezd bele történetébe- Éppen átkeltem a gyalogosok zöld jelzésénél a zebrán, mikor egy autó, azt remélve, hogy még átér a sárgán, hatalmas erővel elütött engem. Kisebb- nagyobb zúzódásokkal megúsztam, de a fél karomat sajnos amputálni kellett. De szerencsére életben maradtam.
- És ez a fő! Ez borzalmas történet...
- Azóta folyamatosan megbámulnak az emberek, mert más vagyok, különbözök tőlük. Pedig én sosem bántanám őket.
- Ilyen ez a mai világ, sajnos. Ha nem vagy olyan, aki másoknak megfelel, lenéznek és semmibe vesznek. Elcseszett egy világ ez, és csak rosszabb lesz...
 Közben a srác még tovább mesélt magáról. Elmondta, hogy az ELTE szlavisztika szakára jár, most 22 éves. Dénesnek hívják, szeret a barátaival lenni, sokat segít az anyukájáéknak ha otthon van, szeret motorozni és gitározik. Fantasztikus humorú, kedves fiút ismerhettem meg személyében. Elmondása szerint most éppen a barátnőjéhez tart, akivel holnap ünneplik 1. Évfordulójukat. Rólam is kérdezősködött, elmeséltem neki, hogy én is az ELTE-re készülök, ekkor azt mondta majd keressem meg, szivesen segít eligazodni. Ekkor viszont a vonat lassulni kezdett, ő pedig leszállni készült.
- Örülök, hogy megismertelek, kitartást kívánok neked és maradj meg ugyanilyen vígkedélyűnek és optimistának, amilyen most vagy!
- Köszönöm, Anna, neked is minden szépet és jót kívánok!- azzal leszállt.  


Az undor és a csalódottság csak kettő azok közül az érzések közül melyek bennem kavarogtak. Undor  ettől az elfogadásra képtelen világtól, és csalódottság ezekben az emberekben. Még az, hogy a fiatalok ilyenek hagyján, de hogy idős emberek? Hova fajul még ez a világ? Miért nem vagyunk képesek egymás elfogadására? Bármelyikünkkel történhet hasonló eset, ebbe bele se gondol senki. Ne bántsd a másikat csak mert különbözik! Hisz ugyanolyan ember, mint Te vagy Én. Mert egyek vagyunk... Emberek vagyunk... 

Az "A" épület

A mai napig jól emlékszem arra a napra… 6 és fél évesen történt… Az első nap volt az iskolában, elsősként kezdtünk, nagyon izgatottan, megpakolva, szép ruhában indultunk el. Az a délelőtt, az újdonság varázsában telt el, alig akartuk elhinni, hogy tényleg iskolások lettünk. Délben elvitt minket a tanító néni a szomszéd étterem menzájára ebédelni, majd ebéd után a napközis tanító néni vett át minket.

-          Gyerekek, álljatok szépen sorba, fogjátok meg egymás kezét, mert most szépen átvonulunk a játszóudvarra!

Mindenki szemében lázas izgalom csillogott. Találgattuk, vajon miféle lehet az a játszóudvar?

-          Biztos van egy hatalmas csúszda meg hinták!- hallatszott az egyik részről.

-          Dehogy, inkább labdák vannak ott!

Közben egy hatalmas, fehér épület elé érkeztünk, aminek falairól pergett a vakolat, és egyébként is túlságosan is öregnek tűnt.

-          Itt vagyunk.- szólalt meg a tanító néni- és most elmondom a tudnivalókat, Bemegyünk, szépen letesszük a táskánkat és a kabátunkat, majd megvárjuk egymást az ajtónál és csak ezután léphetünk a játszóudvarra. Értitek?

-          Igeeeen…- feleltük egyöntetűen, és izgatottan.

A barátnőmmel  már el is terveztük,hogy mit fogunk játszani, és a mögöttünk lévő 2 fiú is lázasan szervezgette a kincskeresős játékot,mikor  beléptünk az épületbe. A belső tér se volt bizalomgerjesztőbb, mint a külső,régi vályogfalak, omladozó vakolat, régies faajtók, elrozsdásodott csapok, kopott parkettás tantermek. Mint utólag kiderült,ez az „A” épület, ahová tánc-és technika órákra jártunk, az iskola egy régi szárnya, ami az új épülettől jó 100 méternyire található. Egy kisiskolás gyerek is könnyen megtalálhatja,ha kijött az iskola kapuján, balra fordult és elindult a járdán végig. A templomnál lévő kereszteződésnél szétnéz,és amint átmegy már szinte ott is van, lehetetlen eltéveszteni. Tehát minden úgy zajlott,ahogy a néni kérte. Letettük az iskolatáskáinkat a kihelyezett padokra és besorakoztunk. Mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy hátha hamarabb meglát valamit a játszóudvaron, amivel eldicsekedhet a többieknek. De természetesen nem láttunk semmit, mert a tanító néni olyan jól helyezkedett el, hogy egyelőre takarja a kilátást előlünk.

-          Most szépen kimegyünk, megállunk, és elmondok még néhány szabályt. Na, indulás!

Teljes transzban voltunk, nem győztünk úrrá lenni az izgatottságunkon, s mint kacsamama után a kiskacsák, úgy indultunk meg mi is a tanító néni után.

-          Tá dám, íme a játszóudvar!- mutatott körbe.

A csalódottság és a döbbenet csak 2 azok közül az érzések közül, amik akkor a fejünkben jártak. Ugyanis az a bizonyos „játszóudvar” nem volt más, mint egy hatalmas füves pusztaudvar az „A” épület mögött,körülkerítve kerítéssel (azzal a régifajta rozsdás drótkerítéssel). Az udvar leghátsó részében egy romos kis házikó állt. Jól emlékszem, soha nem lehetett odamenni, ha észrevették, hogy arrafelé ólálkodunk, rögtön ránk szóltak. Na persze mi jó gyerekek voltunk mindig is, és csak akkor mentünk oda, mikor a tanító néni nem figyelt. J Régebben raktár lehetett, vagy talán egy külön kis osztályterem?! Azt nem tudtuk meg. Mindenfajta „rémmesét” találtunk ki , hogy miért nem szabad odamennünk. A legtovább az a mese élt, miszerint ott egyszer tűz ütött ki,és egy osztály bent égett. Valamilyen csoda folytán mindig volt valaki,aki észrevett arra utaló jeleket: Volt, aki gyufát talált ott, másvalaki látott néha odabent csontokat stb. Tehát mindenféle Mende-mondák keringtek afelől a  kísértetház felől. (Csendben megjegyzem: Nagyon szerettem a ház kis placcán játszani a lányokkal,mindig ott volt a bolt.)

Az udvaron azon kívül 3 terebélyes nórabórafa állt, 2 pirosra festett pad (a tanároknak),egy kis kerti csap (ami,amikor még odakerültünk működött)  és az udvar másik sarkában álló hatalmas traktorgumi,ami akkora hatalmas volt, hogy 6-7 gyerek simán belefért. Meg persze ha a tanító nénik engedték,előkerültek a kisebb autógumik, amikből lehetett építeni akármit, a kreativitás (és a rendelkezésre álló autógumik) szabott csak határt a képzeletnek. Nemegyszer sikerült rábeszélnünk a nagyobb gyerekeket (mivel 1-4. osztályig voltak diákok azon az udvaron), hogy adják nekünk a gumikat és házat építettünk belőle. Sajnos ezeket a gumikat mire másodikosok lettünk elvitték,így csak a traktorgumi maradt az udvaron, ott meg mindig ment a vita, hogy éppen „kié legyen”. Tulajdonképpen annál a traktorguminál kezdődött minden…

Természetesen mindenki először a traktorgumihoz szaladt az első nap, hogy felmérjük, hogy mégis milyen az. Lökdösődés, sírás és harc kezdődött. Barátnőimmel, Riával, Evelinnel, és barátokkal, Danival, Gabival, Tibivel és Bencével azonnal birtokba vettük a gumit. Csatlakozott hozzánk egy nagyon hosszú hajú kislány és egy sötétbarna hajú alacsony kisfiú. A lányt Kittinek, a fiút Zsombinak hívták.

-          Mit játszunk?- kérdeztük szinte egyszerre.

-          Kincskeresőset!- szóltak a fiúk.

-          Neee, valami lányosat!- így a lányok.

-          Játszunk olyat, hogy én leszek az anya, valamelyik fiú az apa, lesznek gyerekek, meg állatok és ilyen kalandokat élünk át .-  zárta le a vitát Kitti.

-          Jó!!!- lelkesült fel  hirtelen mindenki.

Megszavaztuk Kittit anyának, Zsombit apának, Gabi lett Lassie, a kutya, Bence lett a keresztapukánk, Evelin a keresztanyukánk, Dani a család egyik jó barátja, végül Ria és Én lettünk az ikergyerekek, akik akkor még kicsik voltak, épphogy mászni tudtak. (Megjegyzem, anyukám mindig nagyon örült annak, mikor fűfoltos nadrággal állítottam haza). Igazság szerint nem igazán tudtuk, hogy hogy kezdjük el, de végül csak elkezdtük valahogy. és ez így ment nap mint nap, mindig ezt játszottuk ott. Ha valaki hiányzott a csapatból, arra volt kifogásunk, hogy most éppen a mamánál van vagy valami hasonló. Időközben csatlakoztak hozzánk újak, de a klasszikus felállás mindenképp megmaradt. Sosem veszekedtünk, mindig sikerült megegyeznünk.  Az „anya” és az „apa” karaktere sokszor veszekedett, amit mi, az „ikrek” nem nagyon szerettünk, de hál istennek mindig hamar kibékültek. Esőbe, hóba, télen, nyáron csak ezt játszottuk, bárhol bármikor is legyünk. A barátság megszakíthatatlan szála kötött össze bennünket, és akkor mikor ott játszottunk és beszélgettünk és nevettünk és boldogok voltunk, akkor azt éreztem, hogy ez most már örökké tart majd, és mi elválaszthatatlanok leszünk, felnőttként is ezt a játékot fogjuk játszani, csak akkor már felnövünk, és úgy. Számunkra ezek a délutánok jelentettek mindent. Önfeledt, vidám gyerekek voltunk akkor ott az üres játszóudvaron a traktorgumiban. Hittük, tudtuk, hogy ez most már örökké így marad. Aztán a sors közbeszólt… 8 évesek lettünk, közelebb a 9-hez, közel a 2. osztály évvégéhez. A szokásos felállásban játszottunk, mikor egyszer csak a tanítónk összehívott mindenkit. Arca döbbent és szomorú volt, innen tudtuk, hogy valami baj van.

-          Gyerekek, az a helyzet állt elő, hogy… - itt vett egy nagy levegőt-, ezt az épületet veszélyesnek nyilvánították. Jövőre már nem járhatunk ide se tanulni, se játszani, mindent a „nagy” iskolában tartanak majd és az ott lévő udvaron fogunk játszani. De ott van libikóka, korlátok nagyon jót fogtok tudni ott is játszani, sokkal jobbat, mint itt, higgyétek el!

Mindenki elhallgatott és elsápadt. Hogy nem jöhetünk ide többször? Soha többé? Az nem lehet! Ide jártunk néptáncórákra, itt voltak a karácsonyi játszóházak, rengeteg szép emlék fűződik e helyhez, nem, nem akarunk innen elmenni!

Az év végéig akkor még volt 2 hét, tehát ezt a kevés időt kellett kihasználnunk. Nem gondoltunk arra, hogy nemsoká itt a vége, csak játszottunk és játszottunk. Aztán szép lassan elérkezett az utolsó délután az „A” épület udvarán. A legtöbben sírva fakadtunk, és egyszerűen nem tudtuk rávenni magunkat a játékra. Szomorúság és nyomott hangulat jellemezte azt a csodaszép nyári délutánt, miután kiléptünk a romos épület ajtaján. Ott hátranéztünk még egyszer utoljára, és integetve, szép emlékekkel gazdagon elhagytuk a játszóudvart…

Eltelt a nyár,és én rengetegszer mentem el az „A” épület előtt és sokszor láttam, hogy festik és vakolják. Talán még sincs minden veszve, talán van még remény!

A nyári szünet utáni első tanítási nap már a kezdetekor azt mutatta, hogy már minden más lesz. Új napközis tanító nénit kaptunk, és természetesen a „nagy” iskola udvarára mentünk. Összeszedtük a csoportot, de már felbomlottunk. Nem jött oda mindenki játszani. Ott volt a libikóka, a korlátok és a hinta, már senki nem akarta ezt a „tárgynélküli” játékot játszani, egyébként is ez milyen kicsinyes már… 4-en maradtunk, és megpróbáltunk játszani még vagy 2 napig, de utána végleg felbomlottunk. A csalódottság és a szomorúság könnyei csorogtak végig az arcomon akkor. Hát csak megtörtünk… Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Barátok maradtunk mindannyian, de már nem voltunk egy csapat, mindenkit más érdekelt.

10 év telt el az óta, mai napig emlékszem mindenre, ami történt. 2003. 09. 01.-jén kezdődött… Szép emlékként gondolok vissza azokra a napokra, különösen azért, mert ezekkel az emberekkel a mai napig tartom a kapcsolatot, őket nevezem a legjobb barátaimnak. Szétszéledtünk ugyan, hisz ki az ország egyik felén, ki a másikon van, de ugyanúgy beszélünk, találkozunk és szeretjük egymást, mint rég, csak már nem játsszuk azt a kedves régi játékot, mint akkor. Felnőttünk. De a lelkünkben még mindig élnek azok a kisgyerekek, akik akkor voltunk. Azt hiszem, tényleg születnek néha örök és megbonthatatlan kapcsolatok az életben. Jöhet bármi, az igaz barátságok örökké tartanak, és hiszem, TUDOM, hogy ami minket összetart, az így is marad most már… Mindörökké bennünk…

Emlékül 10. évfordulóra és Dani/Anna 17. szülinapjára

A kislány

Az ágyamon ültem,és épp a könyvem utolsó oldalánál jártam,mikor egyszer csak belépett.Kedvesen mosolyogva megállt az ajtóban és engem nézett.
-Szia!-mondta magas,vékony hangján.-Bejöhetek?
Egy pillanatra ledöbbentem,és végigmértem. Hatalmas,sötét szemek, picike,vékony testalkat és... és...kopasz. Nem volt meglepő,elvégre ez egy kórház, az ember nap,mint nap láthat beteg embereket. De rajta nem látszott,hogy az lenne...
-Szia,persze,gyere!-válaszoltam neki,és megcsapott a kislányból áradó szeretet és jókedv.
-Te miért vagy itt?-kérdezi tőlem.
Olyan kínos ilyenről beszélgetni,ezzel a kis törékeny lánykával. Hogy magyarázzam meg neki azt,hogy kiszáradás és evészavar?
- Hát...nem igazán akartam enni és inni,ezért kerültem ide...-haboztam,hogy vajon én is felmerjem-e tenni ezt a kérdést,de ő megelőzött.
- Én meg azért,mert rákos vagyok.
Megmerevedtem ültömben. Ez most komoly? Ez a csöppség így nyíltan kimondja a betegsége nevét? Egyáltalán tudja mi ez?
-... Már itt vagyok 2 hónapja- folytatta döbbent arcomat fürkészve- Otthon voltam sokáig, csak túl messze laktunk a kórháztól, és amikor fájt, akkor nagyon sok időbe telt, míg eljutottunk ide, így bekerültem.
Még mindig tátott szájjal bámultam rá.
-Hány éves vagy?-kérdeztem tőle.
-5. 6 éves leszek nemsoká. A nevem Hanga.És téged hogy hívnak?
-Anna vagyok.Hát...én kicsit idősebb vagyok nálad, én 15 éves leszek lassan.
-Nem baj.Játszol velem? Unatkozom,a barátnőmet,akivel jóba voltam hazaengedték és egyedül maradtam.
Egyszerűen nem lehetett neki nemet mondani.Ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, szinte szuggerált a tekintetével.
Tehát én,aki 3 napja ki se mászott az ágyból, most feltápászkodtam magamra kaptam a köntösömet és követtem a kislányt ki a játszószobába.
-Hol van az anyukád?-kérdeztem tőle.
-Megkértem,hogy menjen haza egy kicsit, mert nagyon álmos volt. De megígérte, hogy hoz nekem valami meglepetést.
Biztos hogy ez a kislány annyi idős,mint amennyinek mondja magát??
-És a te anyukád hol van?-kérdezte most ő.
-Hazamentek pár ruháért nekem.Engem még 3 nap és hazaengednek.Elméletileg...
-Kár! De ugye addig játszol velem?
-Persze,mindenképp!
Észre sem vettük,hogy közben mindkettőnk szülei megérkeztek,az ajtóban állnak és minket néznek. Annyira belemerültünk a játékba (éppen társasoztunk és azon vitatkoztunk,hogy a maci miért is mászhatott fel arra a fára),hogy határozottan kezdtem jobban érezni magam.Komolyan! Egész nap még fájt a fejem és szédültem,még a gyógyszerek sem hatottak, és láss csodát! Most kutya bajom nincs!
A szüleink összeismertetése nagyon jól ment,anya odáig volt a kislányért és a kis barátnőm anyukája is szimpatikusnak talált engem. Elmondták, hogy az apuka kint dolgozik, és él Svédországban, csak a gyerek kezelései miatt se idejük se pénzük nincs utána menni.
Vicces volt ez az egész, nem gondoltam, hogy egy kislánnyal, aki majdnem 10 évvel fiatalabb nálam, ilyen jól kijövök. Na persze ott van az öcsém, akinél 11 évvel vagyok idősebb, de ő valahogy mégis más, mint ez a lányka.
A következő napokban a napi időbeosztás felborult. A reggel 6 órás ébresztő után már nem aludtam vissza, mint eddig minden nap, hanem kimásztam az ágyból, lezuhanyoztam, a reggeli vizitelés után mikor ugyanis megkaptam (az amúgy brutális) aznapi gyógyszeradagomat, megmérték a súlyomat, és ott álltak fölöttem, míg meg nem ettem azt az ehetetlennek bizonyuló száraz zsemlét cukrozatlan teával. Brr a hideg kirázott már tőle!
Ezek után a déli vizsgálatokig általában Hangával játszottam. Társasoztunk, mesét néztünk, olvastam neki egy-egy mesekönyvből, néha mikor nem vizsgáltak minket és a szüleink is ott voltak, akkor velük beszélgettünk. Közelebbről is megismertem a kislányt. Egyik este, mikor hamar elaludt, az anyukája mesélt nekem. Elmondta, hogy a lányánál 2,5 évesen fedezték fel, hogy baj van, de csak 4 évesen vették észre, hogy mi is az. Az agyában vették észre az elváltozást, és mint az később kiderült, az egy daganat. Valószínűleg gyógyítható, jó esélye van rá, hogy legyőzi. Mutatott róla egy régi képet, mikor az alig 2 éves kislánynak váll alá érő hullámos szőke haja és égetően kék szeme volt. Megemlítette az anyuka azt is, hogy az orvosok döbbenten állnak a dolgok előtt, mert a gyerek úgy tűri a nem kis fájdalommal járó kezeléseket, hogy az valami hihetetlen. Elcsodálkoztam rajta, hogy mekkora élni akarás van ebbe a cseppteremtésben. Egészen elképesztő!
Másnap reggel, az utolsó előtti napom reggelén már ott ült az ágyam végén mikor felébredtem.

-   Képzeld, Anna, a doktor néni megengedte, hogy el gyere velem vizsgálatra, most, hogy anya nem tudott bejönni. Eljössz velem? – kérdezte tőlem angyali mosollyal az arcán.

Egy pillanatra hezitáltam. Persze nagyon a szívemhez nőtt,de nem tudom kész vagyok-e arra, hogy végignézzek egy ilyen vizsgálatot. Ugyanakkor erősnek kell lennem, hisz azt hallottam, hogy ha valakivel azt érzékeltetik, hogy beteg, az csak rosszabb.

-   Rendben, gyerünk. – mondtam neki, és nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról.

Egy nővérke kísért minket végig a folyosó végéig, ahol beszálltunk a liftbe, és a 3. emeletről az 5.-re mentünk, ahol a kemoterápiás kezeléseket végezték. Rengetegen vártak ott. A legtöbb öreg nő és férfi volt, de a legsokkolóbb az volt, mikor megláttam egy még Hangánál is fiatalabb kisfiút, ahogy szorongatja az anyukája kezét. De mosolygott!

Behívták a kísértemet és én is bemehettem. Egy kis rendelőbe érkeztünk, ahol valami fura szerkezet állt mellette két nővér. Látszott, hogy ismerik a kicsit, és nem először jár itt ő sem. Rutinosan közelebb lépett és lefeküdt az odakészített ágyra. Nekem intett a nővérke, hogy foglaljak helyet az egyik széken és várjak türelemmel. Hát így tettem. Néztem a kis barátnőmet, ahogy alávetik annak a bizonyos hírhedt kemoterápiás kezelésnek. A rosszullét kerülgetett, két térdem közé fogtam a fejemet és mélyeket lélegeztem. Hatalmas gombóc volt a torkomban, úgy éreztem, hogy ha ennek nem lesz vége pár percen belül, én ide termelem ki nekik azt a gyomorforgató reggelijüket. Nem is lenne rossz ötlet, hahaha!! Ránéztem a betegre, aki türelmesen feküdt és várt. Szeme sarkában egy könnycsepp ült, de mosolygott. Szívszorító látvány volt, most már nemcsak a hányingert, de a sírást is muszáj volt elfojtanom.

Nem tudom meddig lehettem ott, mert egyszer csak arra eszméltem fel, hogy megrázzák a vállamat, hogy véget ért az aznapi kezelés. Hanga mosolyogva mászott le az ágyról és mellém lépett.

-   Jól vagy? – kérdezte tőlem.

-    Öhm….ja…- feleltem neki elhalóan, mert még mindig nem tértem teljesen magamhoz.

A nap többi részében csakis a terápián látottak jártak a fejemben. A kislány hősies, bátor arca, a nővérek fel-alá járkálása és az a villanó fény… Tisztára, mint egy horrorfilmben!

A gyerekorvos bejött hozzám akkor este és mosolyogva közölte:

-   Gratulálok kedves Anna, téged gyógyultnak tekintünk, és így holnap hazamehetsz!

Gyógyultnak…. mintha valami drogos lennék, vagy nem tudom. Eddig se volt semmi bajom, nem tudom miért bántak úgy velem, mintha valami halálos betegségem lett volna. Az evészavar szerintük viszont egy súlyos betegség és ritka az olyan, aki teljesen ki tud gyógyulni belőle. Több kezelés, pszichoterápia stb kell hozzá. Tisztára röhej az egész…

Persze én ezt nem mondtam ki a doki szemébe (naná, hogy nem, hisz én most egy csendes kislány vagyok…) helyette kötelességtudóan is feleltem:

-   Igazán? Nagyon szépen köszönöm, hogy ennyit fáradtak a gyógyulásom érdekében, roppantmód hálás vagyok érte. – ezt komolyan én mondtam?! Na ne mááár… - És a szomszéd szobában lévő beteg kislánnyal mi van? Ő mikor mehet haza? – nem volt elég erőm ahhoz, hogy kimondjam azt a szót, hogy rákos…

-   Attól tartok neki még maradnia kell nálunk egy ideig, a leletei nem túl bíztatóak!

-   De…De ugye meg fog gyógyulni? – kérdeztem sokkolva.

-   Mindent megteszünk annak érdekében, hogy egészségesen hagyhassa el a kórházat. Reméljük – kapta el rólam a tekintetét- sikerülni is fog…

Az orvos mondandója után ledöbbentem. A vacsorát is csak meg-megpiszkáltam és ahová csak néztem, mindenhol a kislány mosolygós arcát láttam. Nem, az nem lehet, hogy egy ilyen ártatlan, tiszta gyermek, mint ő meghaljon! Az túl igazságtalanság lenne!

Tudtam, hogy vacsora után átjön még. Akkor akartam vele közölni a hírt, hogy én másnap elhagyom a kórházat. Pontban fél 8-kor meg is érkezett báránykás pizsamájában, rózsaszín Hello Kitty-s papucsában és puha köntösében.

-   Szia, kimegyünk mesét nézni a játszószobába?- kérdezte tőlem.

-   Hanga, beszélnem kell veled…- kezdtem hozzá – el kell neked mondanom valamit. Valamit, aminek nem fogsz örülni, de kénytelen leszek elmondani.

-   Mi a baj? – ült bele az ölembe és kék szemeiben aggodalom tükröződött. Majdnem elsírtam magam.

-   Én holnap hazamegyek…- mondtam ki lassan, egyesével kiejtve minden szót.

Láttam rajta, hogy csalódott. Két szép szemében könnycseppek jelentek meg, és mielőtt kibuggyanhattak volna, ő kiszaladt a szobából.

-   Várj!- kiáltottam utána, de süket fülekre talált a kiabálásom.

-   Jobb, ha most hagyod egy kicsit – jelent meg ekkor hirtelen az anyukája- Felzaklatta egy kicsit, de nyugodj meg, holnapra nem lesz semmi baja, és elbúcsúzhattok.

Zaklatottan aludtam aznap éjjel, tele rémálmokkal. A legtöbb a kis barátnőmről szólt. Hófehér koporsó, virágokkal… zihálva, sikítva ébredtem fel, remélve, hogy senki nem kelt fel rá. Hál istennek, senki nem ébredt fel rá, de én nem mertem visszaaludni. Az óra pedig még csak 2.37 percet mutatott. Gondolkodtam. Mit tehetnék annak érdekében, hogy megkönnyítsem az elválást? Anyáékat már tegnap megkértem, hogy amiket készítettek fényképeket hívassák elő és rakjuk, egy fényképalbumba az legyen neki az egyik ajándék, az együtt töltött napok emlékére. Miközben így tűnődtem, észre sem vettem és (szerencsére álmatlanul) visszaaludtam.

Eljött az utolsó reggelem a kórházban, a búcsúzás napja. Részben örültem neki, hogy hazamehetek, viszont sajnáltam Hangát, hogy ő itt marad.

Éppen a cuccaimat pakolgattam össze, mikor megérkeztek anyáék és az orvos „karöltve”. Papírokat töltöttek ki, és vártuk, hogy kiadják a papíromat arról, hogy hazamehetek.

Miközben már teljes harci díszben ott álltam és vártam,hogy végre elhagyhassam „börtönömet”, eszembe jutott, hogy van még egy elintézetlen ügyem. Felkaptam az éjjeli szekrényemen heverő kis ajándék zacskót és átszaladtam vele a szomszéd szobába. Hanga nem volt ott, így leraktam az ágyára. Ahogy szaladtam volna kifelé megláttam őt, ahogy az anyukája kezét szorongatva sír. Rohantam hozzá, hogy elbúcsúzhassak tőle, és megköszönjem neki, hogy mellettem állt, és persze, hogy kitartást kívánjak neki az elkövetkezendő időkre, míg a betegsége tart.

-   Sajnálom, de most el kell mennem. Kérlek, ne haragudj rám, ígérem még találkozunk! De most neked a legfontosabb, hogy meggyógyulj! Vigyázz magadra, kicsi lány, örülök, hogy megismertelek, nagyon fogsz hiányozni…- itt elcsuklott a hangom, és kibuggyant egy könnycsepp a szememből.

-   Nem akarom, hogy elmenj!!! Itt hagysz, nem is akarod, hogy meggyógyuljak! Soha nem foglak látni téged! Nem szeretlek!- kiabálta nekem, és elrohant sírva.

-   Ne aggódj- ölelt át az anyja- nem tart ez a harag sokáig, csak most kicsit nehezen dolgozza föl, hogy elmész… De megígérem, hogy keresni fogunk téged, amint jobban lesz!

Nehezen dolgozza föl, hogy elmegyek. Nem akarom elhagyni, tudom, hogy szüksége van rám, és azt akarom, hogy ő is jöhessen haza végre, és találkozhassunk…

Ahogy kiléptem a kórház ajtaján, hirtelen szomorúság töltött el. Tudtam jól, hogy miért. Nem, nem a jó kis evésekért és a „cuki” orvosokért, na meg persze a kora reggeli ébresztőkért, nem bizony… Egyedül Hanga volt az, akit sajnáltam. El se hittem, hogy ez a tök idegen kislány megváltoztatta a gondolkodásomat. Hogy elfogadjam azokat, akik betegek. És hogy én, aki nehezen barátkozok, és eléggé tartózkodó vagyok, én kerültem közeli barátságba egy gyerekkel, aki ugyan csak 6 éves, de érettebb gondolkodású, mint némely tini. Hiányozni fogsz, kicsi, remélem egyszer még újra szeretni fogsz!

Hazaérkeztem. Üdv újra itthon! Nem is tudom, mintha teljesen más ember lennék, nem az a hülye kis liba, aki voltam. Megváltoztatott ez a pár nap, és mindebben nagy szerepe volt Neki. Anyával a bőröndömből pakolgattunk ki, mikor a kezembe került egy rajz. Egy magas, vékony, hosszú barna hajú lány és egy kicsi, kopasz kislány fogják egymás kezét, fölöttük egy szivárvány díszeleg, és mind a ketten mosolyognak. Felette kacskaringós betűkkel az „Anna és Hanga” név volt olvasható. Megint a sírás fojtogatta a torkomat. Ezt a rajzot akkor készítette nekem, mikor megismerkedtünk és másnap, amíg engem vizsgáltak, ő rajzolt. A neveinket pedig úgy írta fel, hogy vezettem a kezét. Nagyon hiányzik, pedig alig pár órája váltunk el. Keresni fogunk amint jobban lesz… és az mikor lesz?

2 hónap telt el azóta, és én mindennap vártam, hogy valami hírt kapjak arról, hogy hogy van. Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá. Mikor ellenőrzésre mentem a kórházba, felmentem a szobájába, de épp kezelésen volt, így nem láthattam. Tudtam, hogy van remény! Hogy visszavonja, amit mondott, és szeret engem! Hisz ő mondta nekem anno, hogy mindig is olyan nővérre vágyott, mint én. Ezért nem adhattam fel! Éreztem, hogy lélekben szüksége van rám! Remélem tudja, hogy vele vagyok bármi történjék is vele…

Kezdtem elhinni, hogy tényleg hiába várakozok a hírre. eltelt még egy hónap, és én semmit nem tudtam meg róla. Újra elkezdtem iskolába járni, de még mindig gyakran gondoltam Hangára, a (fogadott) kishúgomra.

Egyik nap, mikor hazaértem az iskolából, egy csomag várt az ágyamon. A feladó egy bizonyos Rákóczi Edina volt. Lázasan kutattam emlékeim között ilyen név után, de nem ugrott be ki is lehet az. A csomag kibontása után elkezdhettem tanulmányozni a tartalmát. Egy doboz Mozart marcipán, a kedvencem, egy gravírozott toll „Legjobb nővér” felirattal és egy halom rajz. Mindegyik egy vagy 2 lányt ábrázolt játék közben. Egyiken társasoztak, másikon sárkányt eregettek, de a legszembetűnőbb, hogy mindegyik képen MOSOLYOGTAK a szereplők. Szívem nagyot dobbant a képek láttán, hiszen tudtam kitől vannak! Majd kivettem a csomag utolsó tartalmát, egy üveg képkeretet, benne egy fényképpel, amin mi voltunk ketten, Hanga és én. Ahogy le akartam tenni az asztalomra a képet, a tartójából kiesett egy papírdarab. Egy levél. Mohón széthajtottam és olvasni kezdtem:

„Kedves Anna!

Ne haragudj, hogy nem akartam veled beszélni, mikor elmentél, csak nem akartam elhinni, hogy elhagy a legjobb barátnőm. Megbántam mindent, főleg, hogy azt mondtam, nem szeretlek. Nagyon szeretlek, olyan vagy, mintha a nővérem lennél. Köszönöm neked azt a pár napot, hogy velem töltötted. A kezeléseim tovább folytatódtak azután, hogy te hazamentél. További 2 hétig, mindennap jártam rá. De képzeld! Ezelőtt 1,5 hónappal megjött az az eredmény, melyet a kezdetektől nagyon vártunk:
Megszűnt az elrákosodott rész!

Persze nem mondhattunk semmit, hisz rengeteg vizsgálat várt még rám, de most megvan minden eredményem:
TELJESEN GYÓGYULT VAGYOK!!!

Igen, legyőztem a rákot! Anyával 2 nap múlva indulunk Svédországba apához, ott fogunk élni, ott kezdem az iskolát.

Köszönöm neked, hogy erőt adtál és hittél bennem, a kezelések közben, csak azért nem sírtam, mert arra gondoltam, hogy Anna nem szeretné, ha sírnék.

Bízom benne, hogy te is jól vagy, és hogy még egyszer újra találkozunk valamikor/valahol!

Vigyázz magadra nővérkém;

Szeretettel:

R. Hanga”

A kábulattól megszólalni nem tudtam. Ajkaim önkéntelenül is mosolyra húzódtak és szemeimből patakokban kezdett ömleni a könny. Az örömkönny! Mert ez a kislány megcsinálta! Határtalan büszkeség töltött el, hogy ismerhetem ezt a bátor lánykát, aki legyőzte a gyilkos kórt! Mosollyal az arcán tűrte a nem kevés fájdalommal járó kezeléseket, és megérte, mert most végre gyógyult és teljes életet élhet, csak úgy, mint a többi ember.

Ez az eset megtanított engem arra, hogy mindig van remény. Hogy bármi is történik, nem adhatjuk fel! Az ember, lehet még egészen aprócska is, nagyon erős tud lenni, csak hinni és akarni kell. Tudni, hogy bátornak kell lenni és van miért küzdenünk. Mert a bátraké a világ! Akarj élni, és bármi történik is, ne add fel, mert az élet segíteni fog neked abban, hogy minden utadba kerülő akadályt legyőzz, és hogy emelt fővel lépj a bátrak útjára! :)

A drog

A buli már javában tartott, mire odaértünk. A törzsasztalunkhoz mentünk, ahol már ott várt minket Józsi és Dávid.

 Leültünk, és a fiúk megkérdezték, hogy mit szeretnénk inni.
- Vodkát naranccsal!- hangzik a válasz az egyik lánytól, Rékától.
- Portot! Töményet!- így Dénes.
- Hozzatok egy üveg whisky-t, majd beszlopáljuk, no para, én fizetek, ma kaptam fizetést!- ajánlkozik Ede.
Az egész társaság vigad erre a bejelentésre,majd Ede rám néz, és megkérdezi:
- És te,Anna,kérsz valamit még ezen kívül?
- Igen,egy őszilét, légyszi!
Tudják jól, hogy én nem iszom alkoholt, meg Ricsi se, de ő most a családjával nyaral Horvátországban.
Ő a cukorbetegsége miatt nem iszik, én pedig azért, mert nem vonz.
Bő 5 perc múlva jött vissza Ede és Martin, kezükben két hatalmas tálca, rajta minden,amit a társaság kért.
Nem kellett hozzá fél óra,már mindenkin érezhető volt, hogy elég keményen be vannak állva. A fél üveg Jack Daniel's is hiányzott. Én pedig békésen kortyolgattam az őszi levemet, közben pedig jót nevettem a többiek ökörködésein.
- Hé, Dávid, emlékszel, a kövér nénire?
Hatalmas röhögésbe fulladt a kérdése. Mindenki emlékezett arra, mikor tavaly nyáron a Balatonon úszóversenyt rendeztek a fiúk.Dávid célt tévesztett és egy kövér nő farpofái között landolt.
És te, Ricsi, mikor úgy be voltál lőve,hogy...
 - Apropó belövés!- szólalt meg Máté hirtelen.- Ki kér egy kis hernyót? Friss zsákmány, ma kaptam.
Azt hittem rosszul hallok, ezért félrenyeltem az innivalómat. Most ez komolyan drogozni akar?
- Ne, Máté, kérlek ne! Bajotok lesz tőle!
De ő csak mosolygott és bátorítóan a vállamra tette a kezét.
- Nyugi, Anna, lazuljál, nem lesz baj, csak fokozzuk a hangulatot!
- Már így is eléggé fokozva van! Nagyon kérlek, ne tedd!
Már régóta tudtuk, hogy Máté drogozik. 14 évesen próbálta először, most volt 16, és szinte napi rendszerességgel szívott valamit.
Mégsem tudtuk megállítani. A szülei számára csak a pénz volt az érték, nem is érdekelte őket, hogy mi van a fiúkkal,egészen addig nem, míg a srác megőrizte a tökéletesség látszatát,és el nem árulta a családját. Addig meg mit számít,hogy hová lesz az a heti 30.000 ft zsebpénz?!
- Na ki kér?- tartotta a magasba a már kikészített port.
Tehát nem hallgat rám. Nagyszerű...
- Én! Én! Én!- kiabált rajtam kívül mindenki.
-Én...inkább hazamegyek...- mondtam, azzal otthagytam őket.
Mindig ezzel piszkáltak,hogy túl gyenge vagyok, de semmit nem erőltettek. Buták! Hülyék! Magatokat teszitek tönkre, de én itt befejeztem, ne is hallgassatok rám!!!!
Épp a kijáratnál jártam, mikor velőtrázó sikoly hasított a levegőbe.
-Mentőt! Hívjanak mentőt!SEGÍTSÉG!!- sikította két borzalmasan ismerős hang. A barátnőimé, Barbié és Kittié.
Megfordultam és rohantam vissza az asztalhoz, ahol egy csomó ember állt egy fiú körül, aki görcsösen rángatózott és habzott a szája. Azonnal felismertem benne Edét. Noncsi állt mellette, és próbálta itatni, míg Orsi a mentőket hívta.
- Úristen, Ede! Engedjetek ide! Mi történt vele? - sipítottam.
- Felszívta a port...-sírta Bogi.-nem is volt baj...de aztán...ez történt vele...
- Valaki más is szívott rajta kívül?
- Nem- válaszolta ezúttal Zsófi,Barbi karját szorongatva, aki Martin vállába rejtette arcát- Tudod milyen, ő akar lenni az első mindenben!
Eközben megérkeztek a mentők is.
- Utat, engedjetek ide!...Túladagolás...Biztos halál...-szófoszlányokat hallottunk, és csak bőgtünk...
Háromszor próbálták újraéleszteni,sikertelenül.
Letakarva vitték el Edét, alig volt 16 éves. Soha életében nem szívott még, és már az első használat is halált okozhat. Egyszer próbálta ki, és abba az egy használatba halt bele. Ha nem megyek el, hanem a sarkamra állok, ő még most is élne!

A történtek után Máté összeomlott. A szülei elvonóra és pszichiátriára küldték és végre elkezdtek foglalkozni a fiúkkal. Mindannyian pszichológusnál kötöttünk ki. Összetartóbbak és megfontoltabbak lettünk. Megszűntek az ahhoz az estéhez hasonló bulik. Nem ittak, és a drogot is nagyban ellenezték. Igazibb barátokká váltunk, támogattuk egymást jóban- rosszban. 
Azt hiszem ez az eset döbbentett rá minket arra, hogy az ember tényleg egy nagyon erős lény, de elég "egy porszem" ahhoz, hogy minden összeomoljon...